Hírek

A kutatás a világegyetem és saját magunk megismerésére irányuló folyamat, amely egyben az egyik meghatározó jelentőségű társadalmi tevékenység is. A klasszikus tudományos kutatás történhet alapvetően leíró céllal, amikor valódi képet akarunk nyerni a vizsgált jelenségekről, vagy magyarázó céllal, amikor eladdig rejtve maradt összefüggéseket keresünk a jelenségek és kiváltó okaik között. Korunk tudományának célja azonban ennél lényegesen távolabbra mutat.

A kutatás-fejlesztés feladata a tudomány eredményeinek az alkalmazása olyan problémák megoldása érdekében, amelyek a jelenleg rendelkezésre álló ismeretek alapján nem oldhatók meg.

Megkülönböztethetjük az alapkutatást, amikor a természeti törvényeket kutatjuk, és az alkalmazott kutatást, amikor a természeti törvényeket ismertnek tekintjük, és azokat kreatív módon alkalmazva oldjuk meg a problémát.

Kutatás–fejlesztés alatt általában olyan tevékenységet értünk, amelyet szisztematikusan végeznek erre a feladatra kellő felkészültséggel rendelkező szakemberek. Vizsgálódásaik célja pedig valamilyen addig ismeretlen jelenség, összefüggés, törvényszerűség felismerése. Természetesen ezen munka során sok váratlan, kiszámíthatatlan esemény következhet be, amely előre meg sem jósolható eredményre vezethet. A kutatás- fejlesztés célja általában ugyan jól meghatározható, de korántsem biztos, hogy azt sikerül is maradéktalanul elérni.

A tudomány eredményei nem csupán a kíváncsiságunk kielégítésére alkalmasak, hanem egyre erőteljesebb a törekvés azok hasznosítására. A tudomány tehát az objektív valóság tényeken alapuló elvont magyarázata. A kutató -fejlesztő munkának pedig ötvöznie kell a gyakorlati tapasztalatokat és a tudomány által szolgáltatott, elvont gondolkodást. Sok kutatást éppen az egyik vagy a másik dimenzió elhanyagolása jellemez.

A tudományos kutatómunka ennek megfelelően tervszerű és rendszerezett tevékenységek sorozata, melyeket meghatározott helyen, időben, konkrét tudományos területen, a rendelkezésre álló tudományos ismeretek alapján valósítanak meg azzal a céllal, hogy valamely problémára tudományos igényű megoldást találjanak.

A tudományos kutatómunka kezdeti, egyben legfontosabb szakaszát a tudományos probléma meghatározása jelenti. Amikor a kutatómunka feltételei biztosítottak, a kutatónak el kell végezni az előkészületeket és kidolgoznia annak részletes tervét. A kutatómunka meglehetősen összetett tevékenység, amelyet nagyon nehéz sikerre vinni, ha az előkészületek nem elég alaposak. A kutatási terv tulajdonképpen a teljes kutatómunka részletes átgondolása, bemutatása és nem csak az egyes tevékenységek időbeli ütemezése.

Kutatási téma, kutatási probléma nélkül nincs kutatás. Éppen ezért a probléma felismerése a kutatómunka egyik legkreatívabb fázisa, mert csak a fontos problémák megoldása eredményezhet jelentős tudományos eredményeket. Maslov (1968) egyik munkájában úgy fogalmaz: "A probléma meghatározása sokszor fontosabb, mint maga a megoldás, mert ez utóbbi lehet egy egyszerű kísérlet vagy matematikai számítás eredménye is. Új kérdéseket megfogalmazni, új lehetőségeket felfedezni, a valós problémákat új szempontokból megvilágítani olyan alkotókészséget feltételez, amely a tudomány valódi előrehaladását biztosítja."

Éppen ezért előnyös, ha a kutató olyan területen dolgozik, ahol rendszeresen közvetlenül szembesül az általa vizsgált problémákkal. Az inger szegény környezet általában nem hozza felszínre a valóban komoly megoldandó feladatokat. Természetesen tudományterületenként nagymértékben változik, hogy mely környezet van inspiráló hatással az egyes kutatókra. Például egy számelmélettel foglalkozó kutató egy lakatlan szigeten is szembesülhet megoldandó kérdésekkel, a Holdba repüléshez viszont komoly anyagi alapok, jelentős műszaki és személyi apparátus szükséges.

A XX. században a tudomány óriási, korábban soha nem látott mértékű fejlődésen ment keresztül. Magának a tudománynak a célja is jelentősén megváltozott.

A szempontok megváltozását az alábbiakban foglalhatjuk össze:

• állandóság feltételezése helyett változások megragadása jellemző,
• a bizonyosság helyébe a bizonytalanság lép,
• a stabilitást az instabilitás váltja fel
  
• szegmentálás helyett integrálás figyelhető meg,
• az érzékszervek helyébe a mérő berendezések,
• passzív megfigyelés helyébe tudatosan tervezett kísérletek lépnek,
• az ok-okozati összefüggést a kölcsönhatásokban való gondolkodás,
• a hierarchikus viszonyokat a komplex hálózatok,
• a zárt „fekete doboz” szerű rendszereket a nyitott,
• A =(pre)-determinizmust a valószínűségelmélet
  
• a reverzibilitást az irreverzibilitás,
• a szellemi rutin kiegészül a mesterséges intelligenciával,
• a szakmai tekintély helyébe a tartalom értéke lép,
• elit kultúra helyett egyetemes hozzáférés,
• az explicit tudás kiegészül a tacit tudással,
• a közvetlen tapasztalat kiegészül a gondolat kísérlettel.

Az utóbbi évtizedekben mintha lelassult volna a tudományos fejlődés gyorsuló üteme.

Ez a tény leginkább azokon a prognózisokon mérhető le, amelyekben rendre lemaradásban van a valóság és a megjósolt jövő. Ez a lassulás egy minőségi változás előszeleként is felfogható.

Sokak szerint ennek a lassulásnak törvényszerű okai vannak. Mára túl nagyra nőtt az az információtömeg, amit már egy ember nehezen lát át, tehát egyénileg nehéz új törvényszerűségeket felfedezni. Új összefüggések felfedezéséhez több tudományág együttműködése szükséges, amit tovább bonyolít az a tény, hogy minden területnek kialakult a maga bonyolult nyelvezete.

A másik ok talán a kényelem, amely számtalan formában vezet a kutatói motivációja csökkenéséhez. A számítástechnikának köszönhetően ma óriási mennyiségű művelettel rendkívül gyorsan előáll egy-egy olyan jól hasznosítható eredmény, amilyen törvényszerűség, összefüggés felfedezésért a múltban keményen meg kellett küzdeni.

Összességében mégiscsak az állapítható meg, hogy a körülmények javulása ellenére a fejlődés üteme csökkenni látszik.

A nemrégiben megjelent kognitív tudományban összetorlódnak a tudomány problémái. Hogy mi az elme és hogyan működik, nem lehet megválaszolni anélkül, hogy állást ne foglalnánk egy sor tudományterület kérdéseiben. A természettudományok mellett a pszichológia, a nyelvészet, a filozófia, a biológia, a tudományfilozófia és más területek eredményeinek egyfajta integrálásáról van szó.

Az integráció nem csupán az eddig elkülönült tudományterületek tekintetében kell megvalósuljon, hanem a különböző kultúrák, nyelvek közötti kapcsolatoknak is javulnia kell. Kutatók sokszor hangsúlyozzák, milyen nehéz pontosan és megbízhatóan fordítani egyik nyelvről egy másikra. Az emberi kultúrák túlságosan különbözőek ahhoz, hogy az egyikben kikristályosodott szabályok, gondolkodási sémák pontosan átvihetők legyenek egy másik kultúra képviselői számára.

Az elmélet és a gyakorlat kívánatos szintézise helyett a kutatási folyamatban még ma is különböző módszertani irányzatok jelentkeznek, melyek két egymással ellentétes csoportba sorolhatók:

• Az egyik irányzat az elmélkedést helyezi előtérbe (spekulativisták, racionalisták, teoretikusok.)
• A másik irányzat a gyakorlatot, a tapasztalatot preferálja (empiristák, pozitivisták.)

Az elmélet, vagy gyakorlat elsődlegességét tételezni nem szerencsés. A fenti csoportosítás lehetne értékmentes megkülönböztetés is, de sajnos sokkal gyakrabban találkozhatunk az alacsonyabb és magasabb rendű besorolással. E két csoport képviselőinek eredményességét illetően nem ismerhető fel szignifikáns különbség. Arra következtethetünk ebből, hogy a kutató munka gyakorlati kivitelezése során -legyen bármely módszer elsődleges a kutató számára-, a konkrét megvalósításban mindegyik mozzanatra szükség van, mégpedig a maga helyén.

Az elméletekkel általában akkor van probléma, ha extrapolálunk, ha az érvényességi tartományon kívüli jelenségre alkalmazzuk őket. Az elmélet mindig csupán valamilyen rendű közelítése a valóságnak. Az elmélet igazság tartalmát a legtöbbször csak kísérlettel lehet ellenőrizni. A mérési pontosság növelésével az elmélet folyamatosan finomítható, így a gyakorlattól az eltérés is egyre csökken.

Kijelenthetjük, hogy a jó verbális képességekkel megfogalmazott absztrakt akadémiai tudás jelenti az egyik végletet, míg a gyakorlati ismeretek mindenféle elméleti alap nélküli kritikátlan halmozása a másikat. Mindkét hozzáállás kevésbé értékes tudást eredményez. A két tudástípus egymásra utaltságát az a tudósok többsége által vallott vélemény fejezi ki jól, hogy a gyakorlati tevékenységet a gondolkodásnak kell irányítania. A steril elméleti tevékenységnek is objektív alapra van szüksége, mert ennek hiányában üres meditálássá silányul.

Kétségtelen tény, hogy a természettudományok által felfedezett törvények, igazságok valójában emberi alkotások, egyszerű modellek, amelyek a valóság leírására számunkra kielégítő eredményt adnak. Ezeknek a modelleknek az az óriási előnye, hogy használható választ fogalmaz meg a természeti jelenségek várható kimenetelére, még ha ezek többnyire korlátozott érvényűek is. A modell, noha emberi konstrukció, de a gyakorlat próbáját ki kell állnia. Az elmélet akkor jó, ha használható valamire, vagyis alkalmas jelenségeket leírni, megmagyarázni, jövőbeli állapotokat megjósolni. Természetesen az elmélet haszna nem mindig mutatkozik meg azonnal. Sok esetben hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy-egy elmélet gyakorlati igazolása, technológiai hasznosítása megtörténhessen. Egy tudományos elmélet addig van érvényben, amíg nem születik helyette egy, a régit is magában foglaló újabb.

A kutató munkában minden más szakmaterülethez hasonlóan elvi szinten szigorú szabályok fogalmazhatók meg. Ezek a szabályok azonban nem állnak rendelkezésre. Ebből következően a kutató munkában sokkal magasabb a selejt aránya, mint bármely más területen. Első hallásra ez talán meglepő. Ha a rutin jellegű munka eredményezhet selejtet, akkor miért kellene elvárni a kutatóktól, hogy hibátlanul teljesítsenek. A k+f tevékenységre ugyanis éppen az a jellemző, hogy csak utólag fogalmazhatók meg a minőségi követelmények. Így a kutatóknak olyan elvárásokhoz kellene igazodniuk, amelynek részleteit előre nem is ismerhetik. A kutatást tehát éppen az különbözteti meg a rutinra épülő szakmáktól, hogy sok a bizonytalansági tényező, a munka végeredménye előre nem is garantálható.

A kutatások eredményeinek magyarázata magáról a problémáról szerzett elméleti ismereteinken és az összegyűjtött adatokon alapszik. A kutatott problémáról rendelkezésünkre álló elméleti szintű ismeretek, a felhalmozott adatok birtokban a kutatás- fejlesztési módszerekkel már jó eséllyel kereshetjük a törvényszerűségeket.

A tudománynak nem csak a megismerés a célja, hanem megismert összefüggések alkalmazása is az kell legyen. Hiszen egy sor esemény magától be sem következik, az érzékszerveinkkel közvetlenül meg sem figyelhető. Erre kiváló példa a hélium felfedezése a Nap színképében.

A tények azért elengedhetetlen feltételei a kutatásnak, mert biztos alapjai a megismerésnek. El kell őket ismerni és fogadni, függetlenül attól, hogy tetszenek -e nekünk vagy sem.

A jelenségek és a folyamatok az objektív valóság részei. A tények viszont már érzéki tapasztalatai ugyanennek a valóságnak. Az adatok pedig a mért és regisztrált tények a valóságról. Az adatgyűjtés során tehát olyan jellemzőket kísérelünk meg összekapcsolni a feltárni kívánt valósággal, amelyek lehetővé teszik az elmélet helyességének ellenőrzését. Számosan vannak olyan elvek, törvényszerűségek, amelyek több tudományterületre is érvényesek. Ilyen például az energia- és az anyag megmaradás elve.

Minden kutatás első lépésben a szakirodalomban való tájékozódást, annak addigi eredményeinek elemzését igényli. Ennek a kijelentésnek csak látszólag mond ellent az, hogy ha az ember első lépésben a szakirodalomban tájékozódik, akkor az ott leírt elvek, elképzelések óhatatlanul már terelik őt valamilyen irányba. Kétségtelen tény, hogy egy-egy konkrét probléma kapcsán szerencsésebb először a saját, a szokásostól eltérő megoldásokon gondolkodni, majd azt ütköztetni a meglévő ismeretekkel. Ahhoz azonban, hogy az ember a siker legcsekélyebb reményével is elindulhasson új összefüggések felfedezése irányába, szakirodalmi alapokon nyugvó felkészültséggel kell rendelkeznie.

Ezen munka során nem csupán az adott témakörben való jártasságunkról teszünk tanúbizonyságot, hanem kutatási elképzeléseinket is pontosíthatjuk, céljainkat, kutatási kérdéseinket és hipotéziseinket véglegesíthetjük. A már mások által feltárt ismereteket megkíséreljük integrálni a saját kutatásunk tapasztalatai alapján felismert összefüggésekbe. A végrehajtás során is még további új ötletek, gondolatok merülhetnek fel, eredményeink összefoglalásakor pedig pontosabbá tehetjük a szakkifejezéseket, akár új megvilágításba kerülhetnek a kutatási terület kulcsfogalmai.

A legtöbb kutatás hasonló szerkezetet követ. A kutatási folyamat többnyire egy átfogó jellegű, témakiírás formájában megfogalmazott kérdéssel kezdődik, ami magát a kutatási probléma megjelölését adja. A megfogalmazott probléma sokszor nem kezelhető egyetlen kutatási feladatként, a kutatónak gyakran szűkítenie kell a problémát, kutatási kérdéseket - téziseket, hipotéziseket - kell megfogalmaznia, amelyeket a munka során igyekszik megválaszolni.

Ahhoz, hogy valaki fel tudja fedezni, pontosan meg tudja határozni a megoldandó problémák körét, ismernie kell a tématerületet. Ezt követően kerülhet csak sor a kutatott témáról rendelkezésre álló, már ismert információk begyűjtésére és azok értékelésére. A kutatónak az indulás előtt tudnia kell, mennyit tud ő maga, s mi az, amit mások tudnak, továbbá mi az, ami még a tudomány számára is ismeretlen az adott feladattal kapcsolatban.

A kutatás valójában tehát egy olyan típusú megoldáskeresés, ami egy igen összetett és kreatív szellemi munkán, a tudományos módszerek alkalmazásán alapul. A kutatás a probléma mindaddig tartó tanulmányozása, amíg meg nem születik a megoldása. Ebből is látszik, hogy a probléma megfogalmazása a kutatás kezdeti szakaszában még viszonylagos és több szempontból pontatlan. . Ez a tény is azt támasztja alá, hogy a megoldandó probléma felfedezése és meghatározása a kutatómunka nagyon fontos része, ha nem a legfontosabb.

Nem véletlenül tartja sok kiváló tudós úgy, hogy a kezdő kutató első igazán tudományos értékű munkája nem is valamely kutatási probléma sikeres megoldása, hanem annak önálló felismerése és szabatos megfogalmazása. Egy kutatás céljait alapvetően kétféle módszerrel érheti el. A deduktív módszer az elmélet vagy a kutatási szakirodalom alapján megfogalmazott hipotézisekből indul ki, ezek igazolására gyűjt adatokat, majd dönt a hipotézisek elfogadásáról vagy elvetéséről. Ezzel szemben az induktív módszer a valós világot figyeli meg, mintákat keres és ezek alapján általánosításokat fogalmaz meg.

A tudományos módszerek alkalmazása magában foglalja mind a deduktív, mind az induktív módszert, akár egyetlen kutatáson belül is. Az induktív módszer alkalmazása esetén a hipotézisek és elméletek megfogalmazása felé igyekszünk, míg a deduktív módszer az elméletek és hipotézisek tesztelésére szolgál elsősorban.

A vizsgált jelenségek leírására a kvantitatív kutatás esetében elsősorban számokban, mennyiségekben kifejezhető összefüggések feltárására törekszünk, míg kvalitatív kutatás esetén a valós események, a valóságot kifejező adatok szavak, képek, benyomások, gesztusok vagy hangok formájában fogalmazódnak meg.

A kvalitatív kutatások a minőségi jellemzőkre, a jelentések tartalmi összefüggéseire koncentrálnak. A kvalitatív kutatások megkülönböztetését az indokolja, hogy a megfigyelhető tények jelentős része nem számokban kifejeződő formában jelenik meg, de sok esetben nem is szükséges a kutatáshoz tartozó minden tényt számokban kifejezni.

Minden embernek igen fejlett véleménye van a körülöttünk lévő világról. Általános tapasztalat, hogy mindenki tudja, de talán inkább tudni véli, mi is az a tudomány. Ha azonban megpróbálunk a dolog mélyére ásni, azonnal kiderül, hogy még a bennfentesek számára sem mindig egyértelmű, mi tekinthető tudománynak, mi a lényege. A kutató- fejlesztő munka során meghatározó jelentősége van annak, hogy milyen az embernek a világról alkotott képe. Az új jelenségeket, összefüggéseket ugyanis az általa elképzelt világban keresi.

Az elvégzett kutatómunka sikeréhez nagymértékben hozzájárul a róla készítendő kutatási jelentés színvonala. Egyértelmű és világos megfogalmazás esetén az eredmények ellenőrzése, továbbfejlesztési lehetőségek meghatározása sokkal könnyebben megvalósítható. A tudományos munka egyik alapvető követelménye kellene legyen a közérthetőség, azonban a gyakorlat ezt sokszor sajnos nem igazolja. Sok olyan tudományos igényű munka születik, amelyeknek már eredendően is az a célja, hogy érthetetlenek legyenek. Az érhetőségre való törekvés jegyében is nehéz feladat szokott lenni ebben a munkában a probléma szempontjából lényeges és lényegtelen dolgok szétválasztása.

A társadalom tudományok területén különösen nehéz egy-egy kutatás újdonságértékét meghatározni. Éppen ezért az értekezések tézisfüzete gyakran zárul az alábbi tipikusnak tekinthető megfogalmazással:

Értekezésemben igyekeztem a rendelkezésemre álló források alapján új szemlélettel vizsgálni az <aktuális téma> kérdéseit. Ez a munka a szakirodalomból új források feltárását a megszokott következtetések újra- és átgondolását tette szükségessé.

Kijelenthetjük, hogy minél jobb minőségű egy kutatás, annál könnyebb róla jól érthető és világos jelentést írni. Nagyon nehéz jó kutatási jelentést, publikációt írni az olyan munkáról, amelynek végrehajtása során a célok és módszerek, az elért eredmények nem voltak kellően tisztázottak. Ez esetben azt fogjuk találni, hogy a szerző szándékosan kerüli az egyértelmű és világos megfogalmazást, mert joggal fél attól, hogy a kutatása hiányosságai könnyen felszínre kerülhetnek. A felelősségteljesen gondolkodó kutató azonban akkor jár el helyesen, ha az általa elvégzett kutatásról szóló összefoglaló beszámolójában hangot ad kételyeinek, a megválaszolásra váró kérdéseket felveti, a gyengeségeket is őszintén feltárja. Így teremtődik esély arra, hogy ezeket a hiányosságokat mielőbb megnyugtatóan tisztázni lehessen. A hiányosságok eltitkolása a k+f munka minőségét nem javítja, inkább csak a kutató jellembeli gyengeségeire világít rá.

Cégünk a kutatásairól igyekszik olyan jelentéseket készíteni, amelyből az elvégzett munka minden fontosabb lépése kiderül. Az ilyen jelentést a Megrendelő az eredmények bevezetése során is jól fel tudja használni. Az összefoglalókban pedig mindenkor felhívjuk a figyelmet arra, hogy a megoldott problémák mellett számos olyan új kérdés is felmerült, amelyek a megadott irányokba további kutató-fejlesztő munkát indokolnak.