Ismert, hogy a teljes kutatás-fejlesztési folyamat felöleli az alapkutatás, az alkalmazott kutatás és az ipari fejlesztés területét is. Az egyes területekhez jól meghatározható kutatócsoportok tartoznak: míg az alapkutatásokban elsősorban az akadémiai kutatóintézetek látnak el vezető szerepet, addig haladva az egyre iparérettebb kutatások felé, úgy veszik át a vezető szerepet a vállalati berkekben működő kutató-fejlesztő csoportok. Igaz ez a finanszírozásra és a kockázatokra is: míg a nagyobb kockázattal rendelkező alapkutatások finanszírozásában elsősorban az állami támogatások, addig a kisebb üzleti kockázatot magában hordozó ipari fejlesztés finanszírozásában főként a vállalati források dominálnak.

Ha azt vizsgáljuk, hogy az alapkutatás, az alkalmazott kutatás és az ipari fejlesztés hármasából melyik hoz a legrövidebb távon hasznot, melyik térül meg a leggyorsabban, megállapítható, hogy elsősorban a fejlesztési folyamat végén járó projektektől várható el a legkisebb kockázat mellett, a legrövidebb távon jelentkező haszon.

A fenti gondolatok alapján tehát a vállalatok szerepe rendkívül jelentős. Az általuk finanszírozott, gyors megtérüléssel kecsegtető fejlesztések lehetnek azok, amelyek a válság által jelentősen érintett hazai gazdaság számára a valódi lehetőséget jelenthetik a növekedés, a gazdasági fellendülés útján. Fontos ugyanakkor felhívni a figyelmet, hogy nem pusztán a finanszírozási oldalról, hanem az egyes fejlesztési feladatok megfogalmazásában is a hasznosítóknak, tehát az iparvállalatoknak kell élen járniuk. Gyakran találkozunk azzal az akadémiai, egyetemi szemlélettel, hogy az állami támogatásokból létrehozott, kiváló fejlesztési eredmény azért nem hasznosul, mert az ipar nem partner ebben. Szemben ezzel vállalatunk véleménye az, hogy minden fejlesztés annyit ér, amennyi abból valódi termék, vagy szolgáltatás formájában a piacra kerül, tehát amennyit az ipar hasznosítani tud belőle.

Összefoglalva tehát úgy látjuk, hogy a vállalatok szerepe kettős, egyrészt fel kell ismerniük, meg kell fogalmazniuk a saját fejlődésüket szolgáló kutatás-fejlesztési, elsősorban ipari fejlesztési körbe tartozó projektjeiket, másrészt biztosítani kell a fejlesztésekhez szükséges erőforrásokat.

Az elmúlt időszak adópolitikájának sajátos jellemzője volt, hogy a vállalatok kutatás-fejlesztési projektjeik megvalósításába kizárólag non-profit szervezeteket, akadémiai, egyetemi intézeteket vonhattak be. Ennek a szabályozásnak az lett a következménye, hogy a kutatás-fejlesztést non-profit tevékenységnek kezdte tekinteni a legtöbb szereplő, egyfajta egyetemi támogatásnak tekintve az erre fordított összegeket. Ennek megfelelően a kutatóhelyek sem valódi fejlesztésekre, sokkal inkább a lobbierejük kihasználására törekedtek a vállalati „könnyű forintok” elnyerése érdekében.

Ritka kivételként azonban megjelentek a hazai piacon is azok a profitorientált vállalati kutatóhelyek, amelyek felkészültsége, kutatói gárdája messzemenően kielégítette a kutatás-fejlesztéssel szemben támasztott követelményeket, s amelyek képesek voltak más vállalatok számára is valódi kutatás-fejlesztési szolgáltatást nyújtani. Ezek a kutatóhelyek elsősorban olyan iparérett megoldások, prototípusok fejlesztésével nyerték el a megrendelők bizalmát, amelyek aztán rövid távon megtérülő beruházásként hasznosultak a kezdeményező vállalatoknál.

A Direct-Line Kft. egyike azoknak a profitorientált kutatóhelyeknek, amelyek képesek voltak a fentiek szerint végezni tevékenységüket. Tapasztalataink alapján azt mondhatjuk, hogy egyre nagyobb igény jelentkezett partnereink részéről az ilyen fejlesztésekre, s ez saját fejlődésünk motorját is jelentette egyben.

Összefoglalva tehát azt gondoljuk, hogy a kutatás-fejlesztési tevékenység nem non-profit, hanem nagyon is profitorientált tevékenység, melyben minden fél a jól felismert érdekei mentén vesz részt. Hazánk versenyképessége szempontjából szükség volna tehát a vállalati, profitorientált kutatóhelyek megerősítésére, akár állami akkreditálására tevékenységük további ösztönzése céljából.

Köztudott, már-már elcsépelt megállapítás, hogy hazánk GDP arányos kutatás-fejlesztési ráfordításai messze elmaradnak az európai átlagtól. Különösen igaz ez a vállalati k+f ráfordítások esetében még úgy is, hogy az elmúlt években jelentős javulás volt tapasztalható, köszönhetően az innovációs járuléknak. Közismert tény az is, hogy az államilag finanszírozott kutatóintézeti hálózat rendkívül elaprózott, parciális érdekek mentén működő, sok esetben felkészültnek sem nevezhető intézetekből áll, s vajmi kevés az ezekben az intézetekben születő, iparilag hasznosítható eredmény. Tény ugyanakkor az is, hogy alapkutatásra szükség van, s ezen a területen az állami intézetek dominanciája vitathatatlan. Mi lenne tehát az állam feladata a kutatás-fejlesztés területén?

Amennyiben valóban fontos területnek tekintjük a hazai gazdaság erősítését, fejlesztését, úgy az állam legfontosabb feladata a vállalati kutatás-fejlesztési tevékenység ösztönzése, hiszen ezeknek a projekteknek az eredménye jelentkezhet leghamarabb a gazdaságban, mint rövid távon megtérülő, munkahelyeket teremtő beruházás, feladat. Megfelelő adókedvezményekkel, tiszta, átlátható szabályozással, a vállalatok számára kutatás-fejlesztési projekteket lebonyolítani képes, profitorientált kutatóhelyek akkreditációjával ez megvalósítható. Véleményünk szerint az a lehetőség, mely szerint a vállalatok az innovációs járulékuk terhére ilyen tevékenységet, mint szolgáltatást vehettek igénybe, alapjaiban jó elgondolás volt. Néhány módosítással a visszaélések megszüntethetőek lettek volna, s a vállalati k+f ráfordítások növelésében, a valós ipari fejlesztésekben kulcsszerepet játszhatott volna ez a finanszírozási forrás.

Másik fontos állami feladat ugyanakkor az elsősorban alapkutatásokban erős, állami fenntartású kutatóintézeti hálózat korszerűsítése, s jól megfogalmazott kutatási projektek mentén történő finanszírozása. Fontos, hogy az állam ezekben az esetekben is megrendelő, s ne támogató legyen, hiszen csak így kényszeríthető ki a takarékos, célratörő kutatási munka, szemben a napjainkban sok kutatóhelyen jellemző, eredmény-orientáltnak semmiképpen sem tekinthető mentalitással.

Végül, de nem utolsósorban ki kell emelnünk az innovatív közbeszerzések rendszerét. A hazai gazdaságnak jelentős lendületet adhatnának azok az állami megrendelések, amelyek során nem pusztán egy-egy beruházás megvalósítása a cél, hanem egy fejlesztési folyamat eredményeként állna elő az adott termék, további jelentős értéket adva ezzel az egyes megrendelésekhez. Ilyen megrendelő lehetne a honvédelem, a mezőgazdaság, de akár az oktatásügy is.

Innovációpolitikával kapcsolatos tapasztalataink, véleményünk ismertetése során nem mehetünk el a kutatás-fejlesztési terület legszabályozatlanabb, számos rossz beidegződéssel terhelt terepe, a dokumentációs, adminisztrációs követelmények mellett.

A fenteikben ismertetett non-profit személet, a valódi kutatás-fejlesztési tevékenységgel kapcsolatos ismerethiány, s számos, felkészületlenségből adódó körülmény együttesen eredményezte azt a nézetet, hogy a kutatás-fejlesztési folyamat eredménye, terméke a tanulmány. A tanulmány, melynek oldalszáma egyenes arányos a ráfordított összeggel, s amelynek világraszóló újdonságot kell tartalmaznia ahhoz, hogy a ráfordított összeg az adóhatóság által is elismert módon, az innovációs járulék terhére elszámolható legyen.

A fenti, megmosolyogtató, de sajnos általánosan elterjedt vélekedés egyetlen pontjára hívnánk csak fel a figyelmet: egy tevékenység nem csak akkor minősül kutatás-fejlesztésnek, ha új eredményt ér el, hiszen a valódi kutatás-fejlesztés kockázatos természeténél fogva nem garantálhatja, csak célozhatja az új eredmény elérését! Egy-egy sikeres fejlesztést számos zsákutcába futott kísérlet előzhet meg, melyeknek az eredménye éppen az, hogy az adott módszerrel, az adott cél nem oldható meg. Emiatt azonban senki sem vitathatja, hogy az adott projekt kutatás-fejlesztés e vagy sem.

Ehelyett vizsgáljuk meg, hogy mi jellemzi a kutatás-fejlesztést, mitől válik egy tevékenység kutatás-fejlesztéssé! Álláspontunk szerint a kutatás-fejlesztési tevékenységet négy szempont minősíti:
a cél, amelynek minden esetben új dolog elérését kell tartalmaznia,
a cél elérése érdekében választott módszer, melynek tudományosan megalapozott módszernek kell lennie,
a tevékenységet végző szakemberek felkészültsége, melyet tudományos fokozatuk bizonyít,
s végezetül a folyamat nyomon követhetősége érdekében vezetett dokumentáció, melynek tehát a folyamat bemutatására, egyes esetekben reprodukálására, s nem világraszóló eredmény közlésére kell alkalmasnak lennie.

Összefoglalva fontosnak tartjuk tehát a kutatás-fejlesztési folyamat dokumentálását, de azt gondoljuk, hogy a tevékenységnek semmiképpen sem eredménye a dokumentáció, sokkal inkább egyfajta szállítólevél, építési napló az elvégzett munka menetéről. Alkalmasnak kell lennie arra, hogy az elvégzett kutatási munka rekonstruálható legyen, s tartalmaznia kell azokat a szempontokat, amelyek alapján a tevékenység minősíthető.

Ha sikerül helyére tennünk a kutatás-fejlesztési folyamatban a dokumentáció szerepét, sokszorosára fordíthatjuk a valódi kutató-fejlesztő munkára fordított időt, energiát, s ennek eredményeként számos új fejlesztés kerülhet a hasznosító, értéket teremtő termelő vállalatok tulajdonába.