A tárgyilagosság kedvéért azt is meg kell jegyezzük, hogy az emberben meglévő természetes kíváncsiság, tudásvágy kielégítése is egyfajta érdek. Jóllehet az emberi kíváncsiságra, az eszmei komfortérzet különböző megnyilvánulási formáira a korábbi időkben nem is tekintettek úgy, mint amiben az érdek kifejezésre juthat.Mára azonban ez a felfogás jelentősen megváltozott, s mintha a ló túlsó oldalára estünk volna át. Ma már egyre több helyről azt halljuk, hogy a tudomány feladata a jólét alapjainak a megteremtése, s minden tudományos eszközt ennek az emberi célnak kell alávetni. Az egyik magyarázata ezen megközelítésnek talán éppen az, hogy a fejlett világban a kutatás- fejlesztés finanszírozásában az adófizetők jelentős részt vállalnak. Így joggal várják el, hogy befizetéseik őket magukat, az emberi társadalmat szolgálják.

Korunk embere tehát a tudományt már csak mint alkalmazott diszciplínát fogadja el, s nem ismeri el az un. tiszta tudomány létezését. Felesleges és elfogadhatatlan luxusnak tekinti a spontán kutatásnak a lehetőségét is, s minden tudományos célú vizsgálódást valamifajta emberi érdeknek alárendelten tart csak elfogadhatónak. A tudomány feladata tehát ebből következően az, hogy a körülöttünk lévő környezet kellemes hatásait megőrizze számunkra, a károsakat pedig kiiktassa életünkből. Ezzel a közvélekedéssel kapcsolatban azonban joggal merül fel a kérdés, hogy vajon ki fogja megmondani, mi a jólét, s mi általában az ember érdeke?

Az új dolgok kitalálására, felfedezésére számos módszer létezik, amelyek közül bizonyíthatóan az egyik legeredményesebbnek kell tartsuk a tudományos ismeretek felhasználásával folyó kutató-fejlesztő munkát.

A tudomány ágait mindenütt a világon hasonló rendszerbe foglalják. A tudományos közvélemény által széles körben elfogadott csoportosítás az elfogulatlan külső szemlélő számára önkényes listának tetszik, akár az olimpiai versenyszámok, amelyeket egy „történelmileg így alakult” jellegű mechanizmus hozott létre. Jó példaként szolgálhat erre az írásunk végén található 169/2000. (IX. 29.) Korm. Rendelet Melléklete, amelyben a hazánkban érvényben lévő besorolás olvasható.

A tudomány lényegét megfogalmazni szándékozó tankönyvek alapvető módszereként az alábbi négy lépést szokták bővebben kifejtve magyarázni.

• megfigyelés és megtapasztalás (kísérletezés),
• dokumentálás, elemzés,
• természeti törvény felismerése, származtatása,
• a törvények alapján előrejelzések készítése,

Az első lépés mindig a vizsgált jelenség megfigyelése. Amennyiben az nem megy végbe magától, akkor megengedett a jelenség mesterséges előidézése, azaz a kísérletezés. A megfigyelést a szakma szabályai szerint dokumentálni, elemezni szükséges. A cél olyan természeti törvények felismerése, amelyek alapján előrejelzéseket fogalmazhatunk meg. Azaz képesek kell legyünk az okok ismeretében a várható következmények, az okozat meghatározására.

Ha a modern tudomány felfogást tekintjük, akkor értelemszerűen ezen a ponton nem állhatunk meg, hiszen ma már a természet részét képezi egy sor olyan emberi alkotás, ami tudomásunk szerint korábban nem volt fellelhető, legalábbis az általunk ismert környezetünkben. Ennek megfelelően tudománynak kell tekinteni azt a tevékenységet is, amikor a tudomány módszereinek az alkalmazásával olyan új eszközöket állítunk elő, jelenségeket idézünk elő, amelyek természetes körülmények között vélhetően soha létre nem jönnének, kizárólag mesterséges, emberi tevékenységek eredményeként találkozhatunk velük.

A tudomány vívmányainak tudományos igényű alkalmazása is tudomány, így tehát a klasszikus lépések sorozata egy újabb ponttal egészíthető ki:

• Új, addig ismereten működő rendszerek létrehozása

Ez az 5. lépés messze túllép azon, amit a felismert törvényszerűségek alapján való előrejelzések készítése jelent. A tudomány számára megteremtődött egy olyan új „mesterséges világ’”, amelyben ugyan egyazon természeti törvények érvényesek, de a célokat és eszközöket illetően nagy változások következtek be.

A tudománynak, ami önmagában egy eszmei konstrukció, nyilvánvalóan nincsen célja. Célja a tudósoknak, mint egyéneknek van. A tudomány általánosan elfogadott módszerei a problémák megoldását és a nyelvhez hasonlóan az egymás közötti a gondolatok kicserélését szolgálják.

A fentiekben tetten érhető jelentős szemlélet változásban az elméleti és gyakorlati tudás közötti régóta húzódó különbségtétel is kifejezésre jut. Az elméleti és gyakorlati tudás egyik megkülönböztető jellemzőjeként azt szokás a tudomány berkeiben állítani, hogy az elméleti tudás minden érdektől mentesnek tekinthető. A tudomány tehát minden emberi szemponttól függetlenül, „sterilen” igyekszik megragadni az objektív valóságot.

Sokak számára a tudomány valamifajta tökéletes és fennkölt szféra, ahová csak keveseknek adatik meg a bebocsáttatás. A tudomány pedig igyekszik is ezt a látszatot ápolni, s ezzel bizony sokszor éppen saját helyzetét nehezíti meg.

A tudomány történetében számos olyan téveszmével, hibás elképzeléssel találkozhatunk, amelyek hosszú időre vetették vissza az emberiség fejlődését. Sajnos napjainkban is fellelhetők olyan negatív jelenségek, amelyek a gyorsabb előrejutást feleslegesen akadályozzák. Az áltudományok ellen sokan és nagyon helyesen folytatnak harcot. Azt, hogy egy adott korban mi tekinthető áltudománynak, sokszor nehéz eldönteni. A bonyolultabb esetekben többnyire csak az idő adja meg a választ. Különösen igaz ez annak fényében, hogy a tudományt általában az olyan gondolatok vitték előre, amelyek a keletkezésük pillanatában „kilógtak” az elfogadott tanokból.

Itt kell azonban megjegyezzük, hogy sokszor a magas tudományok táborán belül is kellene az olyan jelenségek ellen harcolni, amelyek hasonlóképpen károsak.

Madách „Az ember tragédiája” című művében fogalmaz úgy, hogy a tett halála az okoskodás.

Sajnos a tudomány sem mentes ettől az emberi gyengeségtől.

A tudományos tévedések egyik leggyakoribb oka az, hogy a kutató kritikai érzékét a sikeres felfedezéssel járó különösen vonzó perspektíva elaltatja. Ez alól a legnagyobb kutatók sem kivételek.

A kutatások során sok esetben nagy számú esemény megfigyelése alapján keresünk különböző összefüggéseket. Az így nyert adatok kiértékelésére többnyire matematikai, statisztikai módszereket hívunk segítségül. Az alkalmazott kiértékelési eljárás létjogosultságát, alkalmazhatóságát gyakran nem is vizsgálja a kutatást végző. Így látszólag kifogástalan módon, kizárólag tudományos módszerek, eszközök használatával juthatunk téves eredményre.

A világmindenséget a hétköznapi gondolkodás, a természet és társadalom tudomány, valamint a művészetek szemüvegén keresztül is nézhetjük.

A hétköznapi gondolkodás és a tudományos gondolkodás sok esetben igen távol esik egymástól. Egy-egy szakmaterület prominens képviselői gyakran kerülnek abba a helyzete, hogy a tudományos ismereteiket nem képesek a gyakorlatban alkalmazni. A fizika tudományok doktora nem tudja megtalálni és kijavítani lakásában az elektromos hálózatban lévő hibát, a lélek gyógyász, a vérbeli pedagógus deviáns gyermeket nevel, az orvos önpusztító életmódot folytat, stb.

A tudományos közlemények többségét még ma is köznyelven fogalmazzák meg. Ennek egyik oka éppen az, hogy a tudomány egyetemesnek tekinthető, a kellő objektivitást garantáló nyelvezete még nem alakult ki. Legalább ennyire nyomos érv lehet, hogy a tudomány eredményei nem csupán a bennfenteseket illetik meg, hanem közülük többen a szélesebb közvéleményhez is szeretnék ezeket eljuttatni. A köznyelvi megfogalmazás sajátosságai miatt rendkívül óvatosan kell eljárni, ugyanis a pontatlan fogalmazás, a félreértés lehetősége rendkívül nagy.

A hittudomány területén jelentős ismeretanyag gyűlt össze, amely a vallások történetét és a tudománnyal való kapcsolatát is vizsgálja. A tudomány és a vallás a maga eszközeivel keresi a választ azokra az emberiséget kezdetektől fogva foglalkoztató kérdésekre, amelyek végcélja a minél kényelmesebb, konfliktus mentesebb túlélés. A természettudomány által adott válaszokat ma már nagyon kevés összefüggésben kérdőjelezi meg a vallás, de a társadalomtudományok és a bölcsészet területén még sok vita zajlik.

A társadalomtudományoktól elvárható lenne, hogy következetesen alkalmazza a kutatás módszertant, s így egyazon alapadatok, kiindulási feltételek ismeretében elvileg minden kutatónak egyazon végeredményre kellene jutnia. Ezzel szemben azt találjuk, hogy rendkívül éles viták folynak még a közgazdaságtan képviselői között olyan kérdéseket illetően is, amelyekre pedig a tudományterület saját állítása szerint egzakt válaszokkal rendelkezik. A közgazdaságtan pedig az egyik legtöbb természettudományos eredményt hasznosító humán területnek számít. Ha egy tudományterület rendelkezik az általa vizsgált valóság leírásához szükséges eszközökkel, nem csupán az várható el, hogy minden kutató egyazon alapadatokból kiindulva egymással megegyező eredményre jusson, hanem még a valóságban is vissza kell igazolódnia az elméleti következtetéseknek.

A vallás és tudomány között egyik jellemző különbség talán abban érhető tetten, hogy miközben a tudomány lényege az általa megfogalmazott állítások ellenőrizhetősége, aközben a vallás nem igényli a bizonyítást, a feltétlen hitet várja el a tanok elfogadását illetően. Ennek következménye az, hogy a vallás az állandóságra, a stabilitásra, az örök értékek megóvására törekszik. Ezzel szemben a tudomány akkor fejlődik, ha az állandó változás állapotában van.

Amennyiben tárgyilagosak akarunk lenni, ki kell jelentsük: a tudomány is valójában egy vallás, amely szintén rendelkezik a maga sajátos dogmarendszerével. Ha azonban megengedünk egy kis elfogultságot, akkor azt mondhatjuk: a tudományt az emeli a többi vallástól megkülönböztetett magasabb szintre, hogy egyre inkább elfogadható válaszokat tud adni az emberiség nagy problémáit jelentő kérdésekre. A tudomány és az annak módszertani ismereteit hasznosító kutatás- fejlesztés is folyton azokat a megoldásokat keresi, amelyekkel még jobbá, komfortosabbá tehetjük azt a világot, amelyben élünk.

A tudós az objektív valóságot keresi, amelynek közvetlen célja általában a saját teória igazolása. Ezzel szemben a művész szubjektív valóságot kutatja, amellyel mindannyiszor egy új világot kíván teremteni. Mindkét területen használatosak olyan fogalmak, amelyek azt igazolják, hogy a tudomány és művészetek célja közös, a tágan értelmezett természet lényegének a megragadása, s a saját eszközeivel való visszatükrözése. Nem az egyedi jelenségek leírása tehát a cél, hanem az absztrakció révén előállítani a dolgok lényegét adó általános megoldást. Mindkét terület a maga eszközével végrehajtja a vizsgálat tárgyát képező dolgok szintézisét, s ennek eredményét igyekszik a maga nyelvi kifejező eszközeivel megfogalmazni. Ez szinte mindig egyfajta egyszerűsítést, modellezést jelent, ami azonban nem valamifajta vulgáris szimplifikáció.

A művészet és a tudomány talán valóban a legmagasabb foka a tudatunknak. Mindkettő a jelenségek mélyére hatol annak érdekében, hogy alapvető természeti formákat, lényegi természeti folyamatokat fedezzen fel. A világban uralkodó rendben a művészet és a tudomány közös alapokra találhat. A művészi kifejezésmód hasonló eredményekre juthat, mint a tudományok, ha egyazon folyamatok és összefüggések megismerésének és leírásának lehetőségeit keresi.

Ma már szinte senki sem vitatja, hogy a tudományok fejlődése tette lehetővé, hogy komfortosabb, a természet nyers erői ellen védelmet nyújtó körülményeket biztosíthassunk a magunk számára. Nem szabad azonban szemet hunyni afölött sem, hogy több súlyos hibát is elkövettünk a természetátalakító munkánkkal, a természet erőinek a saját szolgálatukba való állításával. A fejlődés alapvető célját adó szabadság kiteljesedése mellett így olyan korlátokat is létrehoztunk, amelyek további megoldandó problémákat okoznak. Az emberi hibáknak sajnos az a természete, hogy következményei nem feltétlenül azokat sújtja, akik elkövették azokat. Joggal merül fel ezzel összefüggésben a kérdés, hogy van- e jogunk a világot ennyire jelentős mértékben átalakítani, s ebben az állapotában az utánunk következő nemzedékeknek továbbadni?

Az emberek többsége a tudomány válaszait sokszor kritika nélkül elfogadja. A szakértői vélemények a bírósági eljárásokban is szinte mindig és kivétel nélkül perdöntőek. Éppen ezért rendkívül nagy a tudomány és annak minden képviselőjének a felelőssége. A kutató- fejlesztő munkáinkban mi magunk is tudatosan törekszünk arra, hogy ez a felelősség minden esetben kifejezésre juthasson.

Melléklet:

A 169/2000. (IX. 29.) Korm. Rendelet Melléklete szerint az egyes tudományterületekhez tartozó tudományágak, valamint a művészeti ágak felsorolása a következő:

1.Természettudományok

2. Műszaki tudományok

3. Orvostudományok

4. Agrártudományok

5. Társadalomtudományok

6. Bölcsészettudományok

7. Művészetek

8. Hittudomány

dr. Reith János